«« bezár

2007. július 19.: Pincér a Pincetetőn (Háromszék napilap)

Molnár Árpád az Óriáspince-tetőn csordapásztor. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját helyszíneljük, s ekképpen botlunk egymásba. Kiderül, hogy még az átkosból ismerjük egymást, mondja, hogy pincér volt Székely Lajos bácsi keze alatt, s Bálványosfürdőn valami kultúr-összeröffenésen adott nekem két üveg sört.
Most is megköszönöm. Hárman vagyunk, illetve ha a marhákat is beleszámolom, akkor hatvanöten. A sör s a sörös történetek nem véletlenül jutnak eszünkbe, tikkasztó a meleg, perzsel a nap, kiégette a füvet, szegény tehenek mintha a földet nyalnák. Azt mondja Árpád, hogy az ő tehene tavaly 16 liter tejet adott. Most csak tizenkettőt. De nem attól, amit a Pincetetőn harap, hanem attól, amit otthon dugnak neki, a pótlástól. Kérdezem, hogy lett belőle csordapásztor. Mondja, hogy aki előtte volt, azt úgy megijesztgették, akik itt a világtalálkozóra építkeznek, hogy elhagyta a teheneket. Azért van itt. A tehenek a faluéi. Egy napra húsz lejt kap, s két és fél deci pálinkát. — S azt mind megissza? — ugratom. Meg se kottyan — válaszol. Amíg Székely Lajos bácsinál volt pincér, a munkát azzal kezdték, hogy megittak egy-egy üveg sört. Aztán egy idő múltán ez sem volt elég. Emelni kellett a dózist.
Tudom-e — kérdezi —, hogy Lajos bácsi nagy magyar ember volt, s a magyar időben belevegyült ilyen s olyan dologba, s amikor a háború után ezt számon kérték tőle, akkor egy éjszaka alatt megőszült? Csakugyan, hófehér haja volt. Kérdezem, tudja-e, hogy Lajos bácsi ott lenn, a faluban kantinos volt, amikor az aszfaltutat építettük? Nem tudta. Én tudtam, mert padkaépítő munkás voltam a Sovrom cégnél. — Mikor volt ez? — firtatja, s látom, hogy kételkedik a szavaimban. — ’49-ben — mondom. Az már más — mondja. — Arra én nem emlékezhetem, mert akkor születtem.

Sylvester Lajos – Háromszék napilap, Faluvilág

«« fel | bezár