«« bezár

2007. augusztus 20: Dombtetői rockopera

Egy a nép, egy a magyar: minimális díszlet, mélyen kivágott ruhák, irdatlan mennyiségű smink a színésznők arcán, pirotechnika, problémás kivetítő és végre normális hangosítás.

Már a feljutás is kalandos volt azok számára, akik vasárnap este a Maksa melletti domb felé vették az irányt. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója rendezvénysorozatának keretein belül ugyanis itt kezdődött a Szörényi–Bródy alkotópáros Egy a nép, egy a magyar című, négy korábbi rockoperájából készült műsora, mely – a szervezők előzetes reményeit beigazolva – rengeteg embert vonzott.
A kocsisort és a parkolási nehézségeket sikeresen megoldó felnőttek a dombtetőre felérve szembesültek persze a legnagyobb „problémával”, mivel igen sok kakas-, flekken- és kürtőskalácsárus volt, amit a gyerekek rögtön ki is szúrtak. De nemcsak ők csábultak el, hiszen volt itt fafaragó mester, szőttes-, zászló- és könyvárus, valamint gyöngyből készült ékszereket kínáló kereskedő is.
Este nyolc órakor már a szekeres felvonulásról és a rockoperák előkészületeiről forgatott anyagokkal igyekezett közelebb csalogatni a közönséget a Duna Televízió műsorvezetője, s végül az Attila, Isten kardjával kezdődött el az erdélyi és magyarországi táncosokat és színészeket egyaránt felvonultató műsor.
Minimális díszlet, mélyen kivágott ruhák, irdatlan mennyiségű smink a színésznők arcán, pirotechnika, problémás kivetítő és végre normális hangosítás, hogy a távolabb állók is megfelelően hallják az előadást. Az Óriáspince-tetőt beborító tömeg az István, a királyra kezdett először reagálni, valószínű a mai napig is ez a legismertebb Szörényi–Bródy-rockopera. Sokan énekeltek együtt a színészekkel, s a tapsmennyiségből ítélve ez nyerte el leginkább mindenkinek a tetszését. A Veled, Uram és az Árpád népe csöndben eltelt, sokkal inkább ismerkedett mindenki a darabbal, mintsem bulizott volna.
A táncosok produkciójára nem lehetett panasz, igaz, a színészekére sem – azt pedig mégsem lehet nekik felróni, hogy nem Vikidál Gyulának, Varga Miklósnak vagy épp Deák Bill Gyulának hívják őket. Az előadás végi tapsnál a közönség a minimális udvariasságon túl nem volt igazán lelkes, annál inkább örült azonban, amikor Szörényi Levente és Bródy János is megjelent a színpadon, hogy némi ölelkezés után a produkcióban közreműködőkkel együtt énekeljék el az Egy a nép, egy a magyar című dal néhány sorát. Már épp elindult volna a „nép” hazafelé, amikor némi fáziskéséssel valakinek eszébe jutott, hogy azért csak illene elénekelni a himnuszokat, s „visszaparancsolta” a színészeket a színpadra.
A produkció után a sötét domboldalon lefelé botorkáló közönség lassan hazafelé vette az irányt. Persze attól függően, hogy ki hol állt meg, ugyanis a feljebb parkolók hosszú késéssel indulhattak csak haza, hogy némi pihenés és munka után készülhessenek a tegnap esti – lapzártánk utáni – Transylmania zenekar Kárpát-medencei magyarság sorsát bemutató előadására.

«« fel | bezár