«« bezár
2007. augusztus 20: Dombtetői
rockopera
Egy a nép, egy a magyar:
minimális díszlet, mélyen kivágott ruhák, irdatlan
mennyiségű smink a színésznők arcán, pirotechnika,
problémás kivetítő és végre normális hangosítás.

Már a feljutás is kalandos volt azok
számára, akik vasárnap este a Maksa melletti domb
felé vették az irányt. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója
rendezvénysorozatának keretein belül ugyanis itt kezdődött
a Szörényi–Bródy alkotópáros Egy a nép, egy a magyar
című, négy korábbi rockoperájából készült műsora,
mely – a szervezők előzetes reményeit beigazolva –
rengeteg embert vonzott.
A kocsisort és a parkolási nehézségeket sikeresen
megoldó felnőttek a dombtetőre felérve szembesültek
persze a legnagyobb „problémával”, mivel igen sok
kakas-, flekken- és kürtőskalácsárus volt, amit a
gyerekek rögtön ki is szúrtak. De nemcsak ők csábultak
el, hiszen volt itt fafaragó mester, szőttes-, zászló-
és könyvárus, valamint gyöngyből készült ékszereket
kínáló kereskedő is.
Este nyolc órakor már a szekeres felvonulásról és
a rockoperák előkészületeiről forgatott anyagokkal
igyekezett közelebb csalogatni a közönséget a Duna
Televízió műsorvezetője, s végül az Attila, Isten
kardjával kezdődött el az erdélyi és magyarországi
táncosokat és színészeket egyaránt felvonultató műsor.
Minimális díszlet, mélyen kivágott ruhák, irdatlan
mennyiségű smink a színésznők arcán, pirotechnika,
problémás kivetítő és végre normális hangosítás, hogy
a távolabb állók is megfelelően hallják az előadást.
Az Óriáspince-tetőt beborító tömeg az István, a királyra
kezdett először reagálni, valószínű a mai napig is
ez a legismertebb Szörényi–Bródy-rockopera. Sokan
énekeltek együtt a színészekkel, s a tapsmennyiségből
ítélve ez nyerte el leginkább mindenkinek a tetszését.
A Veled, Uram és az Árpád népe csöndben eltelt, sokkal
inkább ismerkedett mindenki a darabbal, mintsem bulizott
volna.
A táncosok produkciójára nem lehetett panasz, igaz,
a színészekére sem – azt pedig mégsem lehet nekik
felróni, hogy nem Vikidál Gyulának, Varga Miklósnak
vagy épp Deák Bill Gyulának hívják őket. Az előadás
végi tapsnál a közönség a minimális udvariasságon
túl nem volt igazán lelkes, annál inkább örült azonban,
amikor Szörényi Levente és Bródy János is megjelent
a színpadon, hogy némi ölelkezés után a produkcióban
közreműködőkkel együtt énekeljék el az Egy a nép,
egy a magyar című dal néhány sorát. Már épp elindult
volna a „nép” hazafelé, amikor némi fáziskéséssel
valakinek eszébe jutott, hogy azért csak illene elénekelni
a himnuszokat, s „visszaparancsolta” a színészeket
a színpadra.
A produkció után a sötét domboldalon lefelé botorkáló
közönség lassan hazafelé vette az irányt. Persze attól
függően, hogy ki hol állt meg, ugyanis a feljebb parkolók
hosszú késéssel indulhattak csak haza, hogy némi pihenés
és munka után készülhessenek a tegnap esti – lapzártánk
utáni – Transylmania zenekar Kárpát-medencei magyarság
sorsát bemutató előadására.
«« fel
| bezár